Nagypapámnak mindig megvolt a maga rituáléja a kávéivásra. Emlékszem reggelente a frissen főzött kávé illatára, a felfelé öblösödő üveg pohárra, ami persze mindig szép rendben ki volt készítve a terített abroszra és persze amit kisgyermekként nem foghattam kézbe. Helyette kaptam tejes kávét, bögrében, mint a “nagyok”, mert hát ha a papa issza nekem is kell.

Ő magában, feketén itta, cukor nélkül. Minden áldott reggel, hiszen enélkül nem indul a nap. Kisétált a kisszobából, leült az asztalhoz, rágyújtott egy cigarettára és kitöltötte a jó öreg kotyogósból a feketét, amit a Mama már jó előre odakészített, én pedig ámulattal néztem őt, miközben én a tejeskávém szürcsölgettem.

Nagypapám rajongott a kávéért. Bár már régóta az angyalokkal issza az öblös pohárból a kávét és Mama sincs, aki kitenné az abroszra, én azért reggelente néha eljátszom, hogy ki teszem a bögrémet és kicsit elmerengve elkortyolom a reggeli tejes kávémat. Már csak az emlékek kedvéért.